10 éve minden világok legrosszabbikában éltem. Kivetve a külső sötétségbe. A világ amiben éltem, és amit egykor oly szilárdnak éreztem akkora darabokra hullott véglegesen és visszafordíthatatlan. Akkora már 9 hónapja küzdöttünk a korral...mennyire cinikus már....9 hónap...egy gyermek születése a fogantatástól...az élet kezdete. Nekünk ez az út az ellentétes irányba vezetett. 9 hónapja tudtunk a kórról...igen direkt használom a tudtunk szót, mert lehet hogy már korábban ott volt, már hamarabb befészkelte magát, de csak szeptember végén találkoztunk vele először. Na  most van amivel sosem akarsz találkozni, több ilyen van. A GBM is ilyen. Maximum olvasni akar róla az ember, hogy van ilyen, de azt nem, hogy beköltözzön hozzád, és mindent felborítson. És kétségbeejtsen, és utána kapaszkodj valami cérnaszálba, hogy aztán a Moirák arcukon kegyetlen vigyorral elvágják azt a szálat. A könnyeim szerintem abban az évben medencét töltöttek meg...a sikítva sírástól egészen a mereven magam elé néző kőbe zárt Niobé néma könnyeiig. Én nem tudom mindezt hogy lehet kibírni ép ésszel, és nem tudom milyen lehet az, amikor rá jössz arra hogy egy olyan útra léptél ahonnan már nincs letérés, hogy tudod hogy csomó mindent már nem láthatsz, nem láthatod az unokáid, a gyereked esküvőjét, és hogy neked nem adatik meg a békés öregkor. Ami akkor volt az nem élet volt...közel egy hónapja már nem volt ébreszthető. A betegség lassan, de biztosan felfalta, és elvette...elvett mindent, elvette az erőt, az energiát. Én a falat kapartam és úgy zokogtam. Lehet nem így kéne...hogy méltósággal, de mégis milyen méltósággal amikor ez történik, és tudod hogy ez fog történni, de akkor is, mert abban a percben válik valósággá. S valami fura állapotba kerülsz, és végigcsinálod, és talán még azt is mondogatod hogy ez már nem élet volt, hogy innen megváltás volt a vég...csak aztán eltelik néhány hónap, és belédcsap a felismerés, hogy ez komoly, hogy nem fog bejönni sosem azon az ajtón, és rossz, mert akkor nem emlékeztem arra milyen volt a vég, ma sem tudnám felidézni mert ha felidézem hogy milyen volt, akkor egy 175 cm magas sötéthaju, világosbarna szemű normál testalkatú ember jelenik meg a szemem előtt.....és amikor rájössz hogy ez tényleg a valóság, akkor szilánkosra törsz, és ez megy sokszor. Ott maradt rajtad a jel, ott van rajtam, beleégve a lelkembe, és hiába 10 év, akkor is fáj, mert túl sokat vesztettem akkor.  

10 éve minden világok legrosszabbikában voltam, kint gubbasztottam a külső sötétségben, és nem ért el hozzám a fény.