Bevallom nekem nem jönnek be a lányregények, az ahogy a nő beleájul a kockahasú férfi karjai közém majd ellovagolnak a lenyugvó Napba....én úgy vagyok vele, hogy az embernek meg kell fognia a kapát, és az ásót, és ki kell tépnie a paréjt gyökrestül, aztán elvinni, és megetetni a tyúkokkal, amik a tojást adják cserébe. Voltak tyúkjaink, mindig 10, és legtöbbször olyan barnás színú, kerekded kis madarak, amiket néha kiengedtünk a kertbe, hogy ott csipegessenek, hogy aztán este felüljenek a rúdra, és pihenjenek. A tyúkok világa kerek és egész. Persze a gyermekkor, a nagy hempergések a friss, és harsanó fűben és a bolyongások a fák között elmúlnak, na meg az is ahogy ülsz egy tuskón és sóskát rágcsálsz. Amikor felnőtt leszel, és munkád van, meg számláid, akkor valahogy sosem rágcsálsz leveleket, és nem fedezed fel a természet csodáit. Igaz fákat azt ölelgetsz, én legalábbis úgy tettem zsenge koromban, kint a hegyen, hogy magamhoz szorítottam, hogy magamba szívhassam annak erejét...nos nem tudom ez mennyire sikerült, de az biztos hogy olyankor mindig azt éreztem hogy most enyém a világ, és ezzel az érzéssel indultam lefelé, és miközben lépdeltem, beleütköztem valakibe. Szószerint...Ez így tipikusan olyan giccsesnek hangzik, olyannak amit ha olvasok akkor biztos fintorgok...de persze ilyenkor mindig van valami olyan, hogy egymás szemébe néztek, és rögtön érezték...na én konkrétan azt éreztem, amit akkor érzel amikor valaminek nekiütközöl...és az nem kellemes. Hogy aztán ő lett lelkem egy szilánkja........akivel csillagokat nézel, és virágszirnokat szórsz rá, miközben ellenkezik. Aztán együtt mentünk boltba, és válogattuk a padlizsánokat, és apró kockára vágtuk. Szerettem szeletelni, és kockázni, az mindig kikapcsolt.