Vele rögtön azonnal, ahogy megláttuk egymást a téren, ahová megbeszéltük az első találkozást. Ahogy megláttuk egymást éreztük hogy kell a másik..itt és most azonnal, itt a szobroknál, meg a parknál egymásnak esni, és addig csinálni, míg az utolsó lélegzetvételhez érünk, és átszállunk a túlvilágra. Éreztük egymást, és a megbeszélt séta andalgás helyett felmentünk..hozzá....már az előszobában nem bírtuk tovább..nekinyomott a kabátoknak és én próbáltam tartani magam, kezemmel keresve egy biztos pontot....végigcsináltuk az egész házat..mindkét szintet..sosem engedtük el egymást..mindig közel a másikhoz, egymás mellett, összebújva, magunkba szívva a másikat..az ujjai végigszántottak rajtam..remegtem az izgalomtól, és akkor olyat tett a nyelvével, amitől azt éreztem hogy végem, hogy ha most eljön az apokalipszis akkor jöjjön mert ez már maga az Új Jeruzsálem..éreztem magamban minden porcikámban beleestem a szemébe a barnaságba, a hangjába, ahogy felhívott bárhol bármikor, és abba ahogy csinálta. Lebegtem tőle, bele repültem a Napba..és mindig akartam együtt lenni...összebújtunk és filemt néztünk, aztán csinált pizzát..isteni volt...ahogy kente a szószt úgy éreztem hogy kell és akarom hogy itt a konyhaasztalon..hogy csináljunk rendetlenséget...alig bírtam ki hogy elkészüljön...tökéletes volt az este, ahogy a Hold beragyogta az éjszakát és a csillagok útra indultak, és mi ketten kimentünk a garázshoz, és egymásé lettünk

Szerettem nézni ahogy csinál valamit, meg azt is amikor semmit sem csinált. Visszanézve én mindig is szívesen néztem a nekem kedves embereket  a magam csendes módján. Akkoriban volt kit és miért néznem. Miután G kiszállt az életemből  voltak páran akik szívesen beléptek volna. Voltak akik egyenesen betörtek volna, és üzenetekkel bombáztak hogy itt várnak meg ott várnak, és bevisznek és hazavisznek. Rájuk hagytam, és inkább választottam a metrót, a hajnali kelést, minthogy végighallgassak valami ostoba kamut. A G. legalább sosem hazudott, nem mondta hogy majd elhagyja a nejét, csak élvezte hogy fiatal és friss nővel van, és max a hajamat csavargatta az ujjaival. Nehéz volt megszabadulnom tőlük, van az a típus ami akkor is visszamászik ha rózsabokrokat és csalánt vetsz a ház elé...de aztán mégis sikerült, és akkor ott álltam egyedül, és vágytam valakire, aki elmondja hogy vágyik rám, és meg is teszi, és ezt mindennap reggel és este, és hétvégén mindig. Várta,m hát a szőke hercegre, és jött helyette egy barna örökké merész gondolatokkal, és folyton elkalandozó ujjakkal, s apró mimikai ráncokkal kevert fiúsággal. Sokszor néztem miközben alszik, figyeltem ahogy lélegzik, ahogy álmodik, ahogy kinyitja a szemét, ahogyan meztelen mászkál a lakásban...engem is próbált erre rávenni, de megmondtam neki hogy verje ki ezt. Valójában nem értettem hogy mi ketten miért, és ezt szóba is hoztam neki, mire kezdetben vigyor volt a válasz, és élvezetek...de én választ akartam mint mindig, mire később azzal jött hogy nem bírja ezt...de az elején még jó volt, meg utána is...nézni a plafont, őt, magamat...várni rá, meglepni mikor hazaér...ott álltam csipkében az ajtóban remélve hogy nem csenget át a szomszéd, palacsintát sütni neki.....rajongani egy férfiért......bár valójában azt akartam hogy folyton meghódítson, hogy szórja elém mindenét, hogy aztán száraz lábbal keljek át a háborgó tengeren.. A pillái miatt irigyeltem, hogy mégis ezt hogy és miért, és ilyenkor mondta hogy imádja  a szám...és legszívesebben mindig benne lenne, meg huncut üziket írt miközben előadáson ültem..és alig bírtam ki estig, hogy aztán lihegve nézzem utána. Lángoltunk.

10 éve minden világok legrosszabbikában éltem. Kivetve a külső sötétségbe. A világ amiben éltem, és amit egykor oly szilárdnak éreztem akkora darabokra hullott véglegesen és visszafordíthatatlan. Akkora már 9 hónapja küzdöttünk a korral...mennyire cinikus már....9 hónap...egy gyermek születése a fogantatástól...az élet kezdete. Nekünk ez az út az ellentétes irányba vezetett. 9 hónapja tudtunk a kórról...igen direkt használom a tudtunk szót, mert lehet hogy már korábban ott volt, már hamarabb befészkelte magát, de csak szeptember végén találkoztunk vele először. Na  most van amivel sosem akarsz találkozni, több ilyen van. A GBM is ilyen. Maximum olvasni akar róla az ember, hogy van ilyen, de azt nem, hogy beköltözzön hozzád, és mindent felborítson. És kétségbeejtsen, és utána kapaszkodj valami cérnaszálba, hogy aztán a Moirák arcukon kegyetlen vigyorral elvágják azt a szálat. A könnyeim szerintem abban az évben medencét töltöttek meg...a sikítva sírástól egészen a mereven magam elé néző kőbe zárt Niobé néma könnyeiig. Én nem tudom mindezt hogy lehet kibírni ép ésszel, és nem tudom milyen lehet az, amikor rá jössz arra hogy egy olyan útra léptél ahonnan már nincs letérés, hogy tudod hogy csomó mindent már nem láthatsz, nem láthatod az unokáid, a gyereked esküvőjét, és hogy neked nem adatik meg a békés öregkor. Ami akkor volt az nem élet volt...közel egy hónapja már nem volt ébreszthető. A betegség lassan, de biztosan felfalta, és elvette...elvett mindent, elvette az erőt, az energiát. Én a falat kapartam és úgy zokogtam. Lehet nem így kéne...hogy méltósággal, de mégis milyen méltósággal amikor ez történik, és tudod hogy ez fog történni, de akkor is, mert abban a percben válik valósággá. S valami fura állapotba kerülsz, és végigcsinálod, és talán még azt is mondogatod hogy ez már nem élet volt, hogy innen megváltás volt a vég...csak aztán eltelik néhány hónap, és belédcsap a felismerés, hogy ez komoly, hogy nem fog bejönni sosem azon az ajtón, és rossz, mert akkor nem emlékeztem arra milyen volt a vég, ma sem tudnám felidézni mert ha felidézem hogy milyen volt, akkor egy 175 cm magas sötéthaju, világosbarna szemű normál testalkatú ember jelenik meg a szemem előtt.....és amikor rájössz hogy ez tényleg a valóság, akkor szilánkosra törsz, és ez megy sokszor. Ott maradt rajtad a jel, ott van rajtam, beleégve a lelkembe, és hiába 10 év, akkor is fáj, mert túl sokat vesztettem akkor.  

10 éve minden világok legrosszabbikában voltam, kint gubbasztottam a külső sötétségben, és nem ért el hozzám a fény. 

Van hogy amikor azt hiszed hogy számodra nem adhat már semmi újat ez a világ, és már megismerted minden titkát, akkor jön valaki aki megment, és akiben magadat látod meg, kinek szemeiben a titkok óceánját látod, és beleugrasz, elmerülsz, és nem félsz, és nem kapaszkodsz, és kezeid lázasan keresnek, és hallgatod és nézed ahogy alszik. R volt a legszebb ember akit valaha láttam, és érezhettem, imádtam nézni minden szögből, ahogyan a napfény megcsillant rajta, ahogyan a víz végigfutott rajta. 

Mondtam is neki hogy olyan vagy te mint egy Disney herceg, és olyankor nevetett, és megölelt, majd a keze elindult lefelé, az volt a tökéletes érzés. Aztén csináltam neki ebédet, és néztem ahogy eszik, aztán lefeküdtünk, és átölelt, és magához vont, és lebegtünk a felhök felett. 

R megmentette a lelkemet, kézen fogva kivezetett a mocsárból, és megmutatta a fényt, és tökéletesnek éreztem magam, és nem féltem többé, és csak sétáltunk és néztük egymást, aztán megcsikizett, és elkapott, és én kacagtam hátra vetett fejjel, és az eget láttam a szemeiben, a csillagok anyját, és suttogtam neki hogy mennyire szép a szemed......és  akkor....

Megbeszéltük, hogy nála vacsorázunk. Közösen, kettesben, desszerttel. Ez lett volna az első alkalom. Ettünk már előtte is, de akkor voltak mások is. Most csak magunk leszünk. Ketten. Megadta a címét, egy cetlin hosszúra nyújtott betűkkel. A kabátzsebembe dugtam. Válogattam a ruháim. Nem volt egy göncöm sem. Melegítőben mégsem mehetek. Elmentem a ruhaüzletbe. Válogattam. Kisfekete, az kell. Találtam egyet. Félvállas. Megvettem. Vettem egy magassarkút is. Hajat mostam, kivasaltam, és felvettem. Cipő lábon. Buszra szálltam. Gyalogoltam. Ennek is fent kellett lakást vennie...Odaértem, és becsengettem. Vártam, beengedett. Meztelen volt. Teljesen. Álltam az ajtóban. Mosolygott. Érezd magad otthon. Levettem a cipőm. Tipikus férfilakás. Végigjártam. Asztalhoz ültünk. Behozta. Letette. Bolognai volt. Felöltözött. Ettünk. Lassan ettünk. Egy csepp lecseppent. Ujjammal felszedtem. Lenyaltam. Végeztünk. Őlébeültem. Átkarolt. Végigtaperolt. Én is. Kettesben voltunk. Senki más. Kigombolta, lehúzta. Félrelökte. Végigfektetett. Plafont néztem. Boldogok voltunk. Összegyürtük. Lefeküdtünk. Néztem utána. Elaludt. Telihold volt. Nem tudtam aludni. Felálltam, sétáltam. Ablakhoz mentem. Kinéztem. Árnyékot vetettem. Visszabújtam. Átkaroltam. Álmodtam. Felébredtem. Magához rántott. Elmerültem. Kiélveztünk. Reggeliztünk. Sajtot ettem tojással. Bepakolt. Elindította. Elbúcsúztam. Összefogdosott. Nem engedett. Elmentem. Visszamentem. Sálamért. Találkoztam egy családdal. Köszöntem. Hazamentem. Olvastam. Felhívtam. Hallgattam.  Bekapcsoltam a mosógépet. Elraktam. Sétáltam. Beleestem. Hazaértem. Üzent nekem. Elpirultam. Néztem az eget. Holnapután újra vele. Ujjongtam. Végigrohantam. Öltözzek be. Készülni kezdtem. Holnapután.

Bevallom nekem nem jönnek be a lányregények, az ahogy a nő beleájul a kockahasú férfi karjai közém majd ellovagolnak a lenyugvó Napba....én úgy vagyok vele, hogy az embernek meg kell fognia a kapát, és az ásót, és ki kell tépnie a paréjt gyökrestül, aztán elvinni, és megetetni a tyúkokkal, amik a tojást adják cserébe. Voltak tyúkjaink, mindig 10, és legtöbbször olyan barnás színú, kerekded kis madarak, amiket néha kiengedtünk a kertbe, hogy ott csipegessenek, hogy aztán este felüljenek a rúdra, és pihenjenek. A tyúkok világa kerek és egész. Persze a gyermekkor, a nagy hempergések a friss, és harsanó fűben és a bolyongások a fák között elmúlnak, na meg az is ahogy ülsz egy tuskón és sóskát rágcsálsz. Amikor felnőtt leszel, és munkád van, meg számláid, akkor valahogy sosem rágcsálsz leveleket, és nem fedezed fel a természet csodáit. Igaz fákat azt ölelgetsz, én legalábbis úgy tettem zsenge koromban, kint a hegyen, hogy magamhoz szorítottam, hogy magamba szívhassam annak erejét...nos nem tudom ez mennyire sikerült, de az biztos hogy olyankor mindig azt éreztem hogy most enyém a világ, és ezzel az érzéssel indultam lefelé, és miközben lépdeltem, beleütköztem valakibe. Szószerint...Ez így tipikusan olyan giccsesnek hangzik, olyannak amit ha olvasok akkor biztos fintorgok...de persze ilyenkor mindig van valami olyan, hogy egymás szemébe néztek, és rögtön érezték...na én konkrétan azt éreztem, amit akkor érzel amikor valaminek nekiütközöl...és az nem kellemes. Hogy aztán ő lett lelkem egy szilánkja........akivel csillagokat nézel, és virágszirnokat szórsz rá, miközben ellenkezik. Aztán együtt mentünk boltba, és válogattuk a padlizsánokat, és apró kockára vágtuk. Szerettem szeletelni, és kockázni, az mindig kikapcsolt. 

Én a sárkány vagyok a meséből, és nem a királylány. A sárkány ami ott él a várban, és fogságba tartja a hercegnőt, és megeszi a királyfit vacsorára. Erre egyébként későn jöttem rá, a saját sárkányságomra, meg arra hogy megeszem a királyfikat...akkor már haldoklott a kapcsolatunk, lényegében az utolsókat rúgta, miközben kivülről minden okésnak látszott..a vacsorák, a sok készülődés, gyertyák, az ízek....a magassarkú, ami kényelmetlen volt, de az ember lánya mit be nem vállal....akkor megmondta..."nem harcolhatsz folyton, nem lehet minden pillanatban azt figyelni hogy miként fogsz visszavágni arra amit a másik mond, nem lehet hogy mindig mindenre van valami válaszod, hogy minden másodpercben..." Valami ilyesmi volt......nem fájt, addigra már elmúlt hogy fájjon, mint mondtam a végét jártuk, meg én igazából sosem voltam bele szeretve...azt hittem igen, de az inkább büszkeség volt, hogy lám-lám egy ilyen remek férfi észrevett, sőt nem csak észrevett..és még egyedülálló is...G után megfogadtam hogy házassal soha többet. Na és voltak randik is, igaziak, meg séta a hóesésben, és pelyhek finoman öleltek minket, és mi is egymást, majd jöttek a további évszakok, meg az idill, nézni egymást a réten, kockás pléden heverve, megszámolva minden egyes pillát, és én akkor már rég elkezdtem megrágni a királyfit, lassan, nem feltünően, és kezdetben vigyorogva reagált arcán azzal hogy este meg reggel úgyis gyenge nő leszek, aki átadja magát neki, csak aztán utána megint a sárkány leszek, aki nem lágy és finom hanem...mi sosem vitatkoztunk, nem hisztérikáztam, nem dobáltam tányért. 

Ölébe ültem, átkaroltam, hizelegtem neki, úgy bántam vele hogy akkor ott abban a pillanatban kielégült, hogy aztán újra mindig mindenre minden pillanatban, hogy kattogtak a fogaskerekek, és jöttek és jöttek.....és kezdetben ez tetszett neki, hogy aztán ne.....és ez lassú méregként...és így ettem meg ezt a királyfit is, és a csontjaival felmásztam a vár tornyába és ledobáltam, és magamra zártam. 

Legközelebb a paradicsomszósz lesz a téma.

A hétvégén hazautazom mondtam G-nek miután megittam a maradék limonádét is, és már csak a pohár, akarom mondani a beföttesüveg alján lévő citrom és lime karikákat piszkáltam a szívószállal. A félig megevett szendvics 1000 Ft-ért felkeltette egy darázs figyelmét. G velem szemben  pólóban, farmerban, lebarnulva, haja naptól kiszívva. Rajtam az a ruha amit két éve vettem egy esküvőre, spagettipánt, hátrész mélyen kivágva. 

Hétvégén hazautazom mondtam mégegyszer, kissé hangosabban, és közben próbáltam G tekintetét keresni, hogy belekapcsolodjak hogy legyen valami kapocs, és főleg hogy választ kapjak, de nem kaptam így tovább informáltam..

Mert tudod most hogy vége van az iskolának, most én hazautazom vidékre, és majd csak augusztus végén jövök vissza a koliba, tehát nyáron valahogy nem úgy lesz mint eddig, és most ez az utolsó igazi közös együttlétünk, tehát érted igazából ez most búcsú...igyekeztem minél gyorsabban elmondani mindezt, és közben vártam valami reakciót, egy érintést, vagy mittudom én dobjon fel itt erre az asztalra, és utoljára csináljuk szenvedélyesen, miközben a szellő cirógat minket...

G ekkor nézett rám, és szólalt meg...attól még tudunk találkozni....pl leugrom oda hol laksz....vagy elmehetünk együtt strandra..ás hát onnan már minden megoldható........tudtam hogy komolyan gondolja, hogy képes otthon bekamuzni hogy nemistudom miket tud mondani, de megoldaná, nekem meg várnom kéne aztán együtt lennénk a vízben, majd ennénk valami strandkaját, meg hasonlók...

csak én nem akarom, én szabadulni akarok ebből, hogy egy házas ember  nyúlkáljon a lábam közé...nem mintha nem lenne jó...az egész, hogy úgy csinálunk mindig mintha randi lenne, hogy elvisz ide oda, hogy most hozott fagyit kehelyben, hogy a járókelők főleg az idősebbek ránk mosolyognak, gondolva mennyire szép pár...csak nem akarom ezt elvinni, vissza akarok merülni a törékeny gyermekkorba, az ártatlan nyarakba, szabadulni akarok...

Nézd én nem hiszem hogy ez működni fog....fel akarok állni, elfutni, hátra sem nézve, annyira jó lenne, napsütés, madarak, a víz illata, a férfi aki...túl szép, az élet nem regény...és nem lehetek én sem királylány akit meg ment a lovag a sárkánytól, mert a sárkány is én vagyok...

Soha többet nem találkoztam G-vel. 

Én akkor úgy voltam vele hogy nekem G. lesz az életem nagy és hatalmas szerelme. persze csak úgy irodalmilag, elvégre G-t este várták a meleg vacsorával, meg a gyerek fürdetéssel, na meg a hitvesi ággyal. G persze előadta, hogy abban az ágyban már semmi láng nincs, és csak fekszenek egymás mellett, miközben mindenki a maga könyvét olvassa. Nem akartam neki mondani, hogy nincs annál szebb és romantikusabb mint amikor a pároddal este csendesen fekszetek, és olvastok. G persze szép volt, ahogy a férfiak szépek tudnak lenni. Volt benne valami érdekes keveredés, a fiúságnak, na meg a férfinak, és én kedveltem G-t, ahogy kedvelni lehet olyasvalakit aki munka után nem hazamegy, hanem egy parkba, ahol találkozik valakivel, majd keresnek egy nyugalmas helyet. Néha azon tünődtem hogy G vajon csapodár...? Mert az oké hogy munka után nem hazamegy, de akkor velem találkozik, persze utána akár találkozhat más nőkkel is, vagy esetleg reggel, mielőtt beérne dolgozni. elképzeltem ahogy reggel elindul miután elhitette hogy csak korábban akar beérni, mert ő ennyire szorgalmas munkásember..s vajon milyen lehet a másik nő..olyan mint én? én egyáltalán olyan vagyok mint a felesége? sosem mutatott róla képet, pedig próbálkoztam, de leépített azzal hogy ilyet nem játszunk..vagy mindannyian mások vagyunk? van neki barna, fekete, szőke, vörös? G persze ezekből a gondolatokból semmit sem érzett, csak hevert ott tökéletesre formált arcával, meg azzal ami alatta volt..a nyaka alatt. Néha szerettem volna ilyenkor bele látni a fejébe, az agyába, hogy vajon mire gondol ilyenkor amikor fekszik és nézi a plafont, hol járhat ilyenkor a lelke, messzi tájakon...vagy nincs semmi ilyenkor benne? Megszólítsam? vagy inkább ne..aztán hagytam feküdni, és én is feküdtem, és azt hittem G lesz majd nekem a nagy szerelem, a láng ami mindig ég, persze tudtam hogy G mindig hazamegy és én is hazamegyek, és nem ugyanoda, és majd lesz férjem meg gyerekek, és majd megöregszem,  és majd mesélek az unokáknak a fiatalkoromról, meg minden nö szive mély óceán..,,Indulnunk kéne néztem G-re, s felálltunk, kisétáltunk, aztán az utcán búcsú..nem érzékenység, csak baráti, és hazamentünk.

Itt ülök a szobámban, odakint ragyogó napsütés, virágzó fák, frissen kihajtott hirtelenzöld levelek, kék ég, madárdal. Normális esetben nem itt lennék, nem a szobámban, nem ebben a városban, hanem máshol, a rokonaimmal, csokinyuszit eszegetve, sétálva a parton, talán egy fagyi is beleférne, csokis, vagy mogyorós, és a tavaszi szellő belekapna a hajamba, ahogy a hattyúkat nézem. De nem így van. A tavasz ami eddig minden évben az élet volt, a könnyed sétáké, kimenéseké az nincs, és ott lebeg az is, hogy lehet nyár sem lesz..és ezt végiggondolni fájdalmas...hogy nem biztos hogy lesznek nagy strandolások, grillezések, napozás a szigeten, táncolások....hogy ehelyett nem tudom mi lesz.....valami..Hiányoznak az össze-vissza mászkálások, a láblógatás, meg minden. Hiányzik az az élet ami volt. Lassan kiolvasok majd minden könyvet, megnézek minden filmet, meghallgatok minden kedvenc zenét, kipróbálom az összes receptet, megtanulok új gyakorlatokat, kifestem minden színben a körmöm, és meggyászolom mindazt ami elveszett és elveszik.