Én a sárkány vagyok a meséből, és nem a királylány. A sárkány ami ott él a várban, és fogságba tartja a hercegnőt, és megeszi a királyfit vacsorára. Erre egyébként későn jöttem rá, a saját sárkányságomra, meg arra hogy megeszem a királyfikat...akkor már haldoklott a kapcsolatunk, lényegében az utolsókat rúgta, miközben kivülről minden okésnak látszott..a vacsorák, a sok készülődés, gyertyák, az ízek....a magassarkú, ami kényelmetlen volt, de az ember lánya mit be nem vállal....akkor megmondta..."nem harcolhatsz folyton, nem lehet minden pillanatban azt figyelni hogy miként fogsz visszavágni arra amit a másik mond, nem lehet hogy mindig mindenre van valami válaszod, hogy minden másodpercben..." Valami ilyesmi volt......nem fájt, addigra már elmúlt hogy fájjon, mint mondtam a végét jártuk, meg én igazából sosem voltam bele szeretve...azt hittem igen, de az inkább büszkeség volt, hogy lám-lám egy ilyen remek férfi észrevett, sőt nem csak észrevett..és még egyedülálló is...G után megfogadtam hogy házassal soha többet. Na és voltak randik is, igaziak, meg séta a hóesésben, és pelyhek finoman öleltek minket, és mi is egymást, majd jöttek a további évszakok, meg az idill, nézni egymást a réten, kockás pléden heverve, megszámolva minden egyes pillát, és én akkor már rég elkezdtem megrágni a királyfit, lassan, nem feltünően, és kezdetben vigyorogva reagált arcán azzal hogy este meg reggel úgyis gyenge nő leszek, aki átadja magát neki, csak aztán utána megint a sárkány leszek, aki nem lágy és finom hanem...mi sosem vitatkoztunk, nem hisztérikáztam, nem dobáltam tányért.
Ölébe ültem, átkaroltam, hizelegtem neki, úgy bántam vele hogy akkor ott abban a pillanatban kielégült, hogy aztán újra mindig mindenre minden pillanatban, hogy kattogtak a fogaskerekek, és jöttek és jöttek.....és kezdetben ez tetszett neki, hogy aztán ne.....és ez lassú méregként...és így ettem meg ezt a királyfit is, és a csontjaival felmásztam a vár tornyába és ledobáltam, és magamra zártam.
Legközelebb a paradicsomszósz lesz a téma.
