Mint tünékeny felhő tűnt el azon a tavaszi délután,úgyhogy hazamentem,és főztem ki tésztát,meg ettem salátát hozzá,és szinte el is felejtettem őt,miközben persze ott lebegett lelki szemeim előtt és megbizsergette a szívem az érzés,meg repkedtek a lepkék. Jó volt na,és ebbe a jóságba mégegyszer betört, amikor megint beleszívtam a természetbe,és hallgattam a patak csobogását..meg a madarak énekét,és akkor lehuppant mellém,és megint glóriát vont a feje köré a Nap,és hangja belefolyt a délutánba.
-Hiányoztál, kerestelek, de nem jöttél-nézett szomorú bociszemekkel
- nem szoktam minden délután itt ülni-feleltem
és rugdaltam a kavicsokat...
-Szoktál rám gondolni esténként-suttogta,és akkor felfedeztem az arcán kis mosolyt, helyes kis mosolyt
Tovább rugdaltam a kavicsokat,meg a cipőmmel mintákat...
-Merthogy én majdnem minden nap....csak jó lenne ha élőben is együtt lehetnénk,mert hiányzik nagyon.
Úgy éreztem akkor magam mint babitskosztolányiésradnóti egyben
