Tömegnyomor volt a távolságin, alig fértem fel a csomagjaimmal, a csomagtartót már telepakolták. A kötött sapkám a kezemben szorongattam,és kifelé bámultam a havazásba, a csupasz fák ágaiba. Az ujjaimmal ábrákat rajzoltam az üvegre. Hozzáutaztam,hozzá akit akkor még alig ismertem,vagyis ismertem még gyerekfejjel,amikor együtt dobáltuk a kavicsokat a tóba,és együtt napoztunk a stégen, amúgy félmeztelen,de hát istenem gyerekek voltunk. Csak közbe felnöttünk,és elkerültünk egymástól,és igazából hiába kezdtünk el újra levelezni,az nem igazi. Találkoznunk kellett. Igazából nem tudtam hogy mire számítsak,vagy egyáltalán számítsak e valamire Balázstól. De volt időm gondolkodni négy órán át,amig el nem értük a világ végén lévő kisvárost a sárga templommal meg neonfényű butikkal. Leszálltam magam után húzva a bőröndöt, vonszolva át magam a tömegen,és kerestem Balázst.....míg végül megleltem. Kopott zöld kabátban szürke nadrágban fedetlen fejjel állt. Kopaszodik,és az orra is nagyobb mint volt. Szótlanul mentünk haza, nem voltak szavaink egymásnak. Teáztunk a nappaliban,és próbáltuk felfejteni az elmúlt 20 évet, a kamaszkort, a fiatalságot, az életet. De nem leltük, elveszett,úgyhogy inkább főztem még teát,és kekszet rágcsáltunk,és lefeküdtünk egymással, hogy aztán kimenjek a folyosóra és nekidöltem a falnak,és a firkákat néztem,hogy aztán becsukjam a szemem,és újra lássam nyolcéves énünk,ahogy rohanunk le a havas domboldalon,és Balázs elhagyja a sapkáját,amit aztán fél délután kerestünk. Reggel hazamentem.