Te sosem gondolkodtál még azon, hogy mi lett volna, ha nem most, hanem akkor találkozunk, hanem akkor, amikor még nem ismerted Anitát, a feleséged?-fordultam a mellettem heverőhöz. 

Nem, sosem....vagy kellett volna...?-felelte, miközben a plafont nézte...vagy most arra gondolsz, hogy..?

Igen, pontosan arra gondoltam, hogy....hogy korában találkozunk, amikor mindketten függetlenek vagyunk, és persze egymásba szeretünk..normálisan, és persze te elveszel, és lesznek gyerekeink, és boldogan élünk...meg hasonlók...pontosan tudod, hogy mire gondolok...

Nézd, vagyis inkább gondold át, amikor ez valóság lehetett volna, akkor te talán 16 lehettél...szerinted mégis miben lett volna más?.....felesleges ezen rágodni, ami van, az tökéletes...meg különben is, pontosan tudtad, hogy mi a felállás..

Igen...tudtam, hogyne tudtam volna, elvégre sosem mondtad, hogy kilépnél a házasságodból...meg nem is kéne..csak mégis mi lett volna...nem lehetünk igazán boldogok, minden nélkül...hogy este vacsorával várnám haza, hogy hétvégén...,,a gondolat akkor belémvésödött...és onnantól valami elveszett, mert addig csak a büszkeséget éreztem, hogy lám-lám ez a csodálatos férfi miattam...hogy olyan rajongással bámul, mint kiskutya a jutalomfalatot...de nem lehetett volna ez más, elvégre összeillünk,, gondolom, mert nem folytattunk komoly mély beszélgetéseket, de jol nézünk ki együtt....és biztos sikerült volna..s akkor kimentem a mosdóba, hogy folytak a könnyeim, néztem magam a tükörben, és elsirattam a boldogságom, hogy visszamenve mindent ugyanolyan legyen előtte, hogy megint az ujjaira csavarja a hajam, hogy kiélvezzük mindazt, amit adott nekünk az élet, még ha csupán illuzió is.